Idefelé annyira bejött ez a metrós szerencsétlenkedés, hogy újra eljátszottuk. 🙂 De persze kellett valami csavar bele, mert ugyanaz azért uncsi lett volna. Ezért most jó irányba, de nem szálltunk le időben, hanem túlmentünk eggyel. Pontosabban nem mi, hanem csak Vanda. Mi még utolsó percben leszálltunk, ő fenn maradt és szó szerint mosolyogva integetett. 🙂
Eszter szegénykém pánikba esve (meg totál kialvatlanul és kimerülten) megkönnyezte, hiába próbáltam nyugtatni, hogy semmi gond, ezért próbáltuk indulás előtt a telókat, mindenki tud mindenkit hívni. Felhívtam, mondtam, hogy szálljon le a következőnél, csüccsenjen le és netezgessen, amíg utána megyünk. Itt történt az eset éppen a Louvre egyik megállójában:
Utaná mentünk, ölelés, megnyugvás.
Ami kaland volt még, hogy itt nem lehet simán átmenni a visszafelé haladó irányú platformra, hanem előbb kilépés a kapun, majd belépés egy másikon. Nekünk viszont csak 1 jegyünk volt, amit már érvényesítettünk.
Gondoltam, sokat nem veszíthetünk, teszem egy próbát. Odanyomtam a kártyát a leolvasóhoz (azóta ilyet is szereztem és magunk tölthetjük fel telóval rá a jegyet, de nem részletezem, mert uncsi) és.. semmi.
Más helyen, ha ok, akkor zöld, ha nem, piros x. Itt egyik sem, szóval elindultam lassan át a kétfelé nyíló plexi ajtón és az, ahogy a testem nyomta (de nem feszítettem!) szépen nyílt.
Vanda jött utánam, de folyamatosan szirénázva, hogy ezt nem jól csináltuk, itt nem szabad lett volna bejönnünk, mert ez így csalás. Leintettem, mert Eszter is simán ájött, meg mindig ilyen határozott akár igaza van, akár nincs. Piros x pedig nem volt, az ajtó meg átengedett. Aztán jött később valaki utánunk, odanyomta a kártyáját és kinyílt előtte az ajtó, anélkül, hogy hozzáért volna… 🙂 Vandának volt igaza. Csaltunk, ha nem is szándékosan.
Leave a Reply