Utacaképsor, türelem

Úton a cél felé városképek:

Nem tudom, van-e értelme tinik esetén, de egy pontom mégiscsak rájuk szóltam (harmadjára), hogy mi lenne, ha már Párizsban vagyunk nem viccesvideókat, mémeket mutogatnának egymásnak, hanem rápillantanának a minket körülvevő úgynevezett valóságra is. Nem kizárólag! Nem vagyok bigott luditta! Csak, hogy így legalább kicsit ez is, kicsit az is. Nem voltam népszerű. 🙁

Ami viszont legalább számomra érdekes volt, hogy mennyire nem érdekli a bicikliseket, gyalogosokat, rollereseket a piros jelzés. De ami még ennél is érdekesebb, hogy ezt milyen türelemmel kezelik az autósok, buszvezetők. Soha nem dudálnak rájuk! Semmi basszamázás, semmi mutogatás! Később az esti sétánál is látom, hogy 6 sávon (zebra a láhatáron sincs) teljes nyugalommal sétál át mindenféle kapkodás nélkül 5 srác a flip-flop papucsában az 50-60-nal száguldó autók előtt, mire azok zokszó nélkül megállnak a úton és átengedik őket. Se duda, se semmi. Gondolom megszokták. Meg végül is ja. Ha idegbetegeskedve káromkodik akkor szublimálnak? Nyilván nem. Akkor meg minek felpörgetni a számlálót az első infarktus felé?

Itt egy ilyen eset a sokból, ahogy total nyugodtan lefékez és várja a sofőr, hogy átmenjen mindenki előtte a piroson: