Még mindig Chinatown környéke, annyira, hogy itt a felirat szerint is a chinese notre dame. 🙂
Ez meg csak úgy vicces volt, hogy olyan, mimtha nyers tészta lenne az előtető:
Így jönnek utánam a lányok a jobb fülem mellett:
Itt meg örülnek a pirosembernek:
A sok vietnámi étterem után én már ezt az épületet is egy saigoni francia-kolonizációs stílusú beékelődésnek láttam, de döntsön a kedves olvasó:
Ja, és majd’ el is felejtettem! A Cyberpunk épületközben lévő vietnámi étterembe beültünk ebédelni:
Eszternek nagyon ízlett a phò, sok csirkehússal. Vanda csirkés, marhás, rákos, sültkacsás valamit kért tésztával. Én marha és saláta kombót. Teljesen rendben volt.
Az meg vicces kaland volt, hogy 10 másodperc “egy szót sem értünk egymás nyelvén” után az öreg pimcérbácsi szólt a fiatalabb kolléganőnek, hogy segítse ki, de miután az rá(nk) sem hederített fogta és levette mindhármunk étlapját és elment. Egy francia vendég csak nézett velünk együtt és nevetett, ahogy mi is – csak mi kínunkban. 🙂
Fogalmam sem volt, hogy akkor most meglégelte az öreg, hogy nem beszélünk semmilyen emberi nyelven (úgy értve, hogy francia, vagy vietnámi), vagy majd hoz valamit, amit ő gondol.
Az utóbbi történt és ha nem isbteljesen, nagyjából sikerült is eltalálni, mit szerettünk volna. De ez is kell a kalandhoz! 🙂 Vicces volt. 🙂
Ez már kifelé út a következő állomásra (ami egyelőre maradjon titok – maradjanak velünk!).
Itt művész vagyok megint, ahogy megfogott a brutalista geometriai beton-kompozíció:
Aztán a falfestmény:
Újabb pixelgrafiti, ami sajnos bemozdult:
Végül a buszmegálló a Olasz téren (háttérben az épületen ugyanaz a pixel-alak (kockaknak: Invader űrhajó 1983-ból) csak most olasz trikolor keretben), ahol felszálltunk, most csak 16 megállót:
Úton a cél felé városképek:
Nem tudom, van-e értelme tinik esetén, de egy pontom csak rájuk szóltam (harmadjára), hogy mi lenne, ha már Párizsban vagyunk nem viccesvideókba merednének és m3meket mutogatnának egymásnak, hanem ráppillantanának a minket körlvevő valóságra is. Nem kizárólag! Nem vagyok bigott luditta! Csak, hogy így legalább kicsit ez is, kicsit az is. Nem voltam népszerű. :/
Ami viszont számomra legalább érdekes volt, hogy mennyire nem érdekli a bicikliseket, gyalogosokat, rollereseket a piros jelzés és!, ami az igazán érdekes, hogy ezt milyen türelemmel kezelik az autósok, buszvezetők. Soha nem dudálnak rájuk! Semmi basszamázás, semmi mutogatás! Később az esti sétánál is látom, hogy 6 sávon (zebra a láhatáron sincs) teljes nyugalommal sétál át mindenféle kapkodás nélkül 5 srác a flip-flop papucsában az 50-60-nal száguldó autók előtt és azok így megállnak a úton és átengedik. Se duda, se semmi. Gondolom megszokták. Meg végül is ja: ha idegbetegeskedve káromkodik akkor szublimálnak? Nyilván nem. Akkor meg minek felpörgetni a számlálót az első infarktus felé?
Itt egy ilyen eset a sokból, ahogy total nyugodtan lefékez és várja a sofőr, hogy átmenjen mindenki előtte a piroson:
És akkor lehull a lepel: vágytam egy kicsit a zöld(eb)be a zajból, elmentünk a 19. kerületi , egyik legrégebbi párizsi temetőbe sétálni, ahol legalább két ember síremlékét is meg szerettem volna nézni.
Főbejárati sétány:
Hangulatos kis mellékutak:
Tényleg nem tegnap épült családi kripták:
És a sok híresség közül kettő, aki közel áll hozzám:
Frédéric Chopin:
és Jim Morrison:
Zárásul pedig akkor ide is bigyesztem Morrison és csapata egyik számanak egy másik nagy – szerencsére még velünk élő – a saját szcénájában legalább olyan nagy hatású zenész kolléga hallgathatóbbá modernizált változatát:
Hazaúton pedig mivel már majd a reggeli édességek ót sok idő telt el “és már tegnap is mondtuk!!”, nem volt tovább maradásom, a föld alól is palacsintát kellett szereznem. Mivel ez a metrón derült ki, nem volt más, leszálltunk az első nagyobb csomópontnak tűnő Sztálingrád nevű (nem vicc!) megállóban.
Sétáltunk pár percet palacsintázót keresve, de én férfiasan bevallom, hogy most először megcsapott a komolyabb izgalom szele. Itt kérem nem volt mit okoskodni, hogy hát mióta is élnek színesbőrűek, muszlimok, afrikaiak Franciaországban, meg hogy hát az arányok és.. itt nem voltak arányok. Rajtunk kívül nemigen láttunk fehér embert, a többiek pedig nyilvánvalóan nem a polgári középosztály képviselői voltak.
De tényleg, én ma koraeste a lakhelyünk ablakából láttam, ahogy alattunk a játszótér szélen a klasszikus hámas felállásban két figyelő kapucnit fejrehúzott tini néz két irányba, miközben a harmadik középen kezébe csapva az elhaladó színes srácnak átpattintja a kis pakettát és másik kezével elpesig villamgyorsan veszi el a pénzt és süllyeszti a zsebébe, de ez semmi nem volt a sztálingrádi megálló környékéhez képest.
Nem mertem nagyon kamerázni (sem), így sajnos nem adja át kellően a helyet:
Szóval elmaradt a palacsinta, nehogy mi kerüljünk terítékre. Volt aki kótyagosan el is indult felénk (nem pénzt akart kérni, az látszott, de lehet ő sem tudta mit szeretne), a többiek csak úgy néztek ránk mit akiknek semmi keresnivalójuk ott. És milyen igazul volt.
Röviden tehát a biztonság érdekében posztponáltuk a palit.
Ez pedig már az esti Young Sheldon nézés sajttállal bagettel és vajjal, ahogy azt párizsban kell.
Minden kedves olvasónak szép álmodást kívánunk így negyed kettőkor, és ha a jó isten is megsegít -ahogy amúgy szokott (köszcsi!) – holnap újabb kalandokkal jelentekzünk!
Ma koradélután volt egy meetingem, ezért a délelőtti egy közeli rövid progi volt, a legutóbb elmaradt Természet és Mindenntudományi Múzeum.
Fú, hát már az aula kérem egy csuda volt, kilátással a golyóra:
A másik oldalon meg az USÁ-t napelemekkel ászelő 4 motoros repülő. Mármint az eredeti:
Ezután jött a közös kedvencünk a flora és fauna kölcsönhatásait apró kísérletekkel és sok növénnyel, halakkal bemutató szekció. Előbb az előbbi:
Aztán az tengeri állatkák:
És végül a kedvenc, a “kimászós” és “pufihal”:
Aztán jöttek a robotok:
Ez pedig itt a 20 század kora-második felének egyik nagy robotikai (akkor még kibernetikai) mérföldköve, a robot róka, ami érzékelés alapján önállóan reagált:
Ez pedig interjú az alkotóval:
