Az első kiállítás késő 19. századi kizárólag női alkotók munkái, nők női szemmel alcímmel. (Vanda: “Tudtam, hogy pucér emberek lesznek! Itt mindenki ilyen művész kinézetű meg csak öregek.” :))
És nehéz volt vele vitatkozni. 🙂
Itt nem a fotó homályos, hanem a festmény direktE:
Nekem még ezek tetszettek. Tényleg eszméletlen színek, fények
A csak női alkotók után jöttek a csak fekete alkotók Paris Noir címmel, de itt már csak 20. század második felétől napjainkig.
Paris Noire második felvonás:
A “pucérembert” kimelném, ha nem eléggé nagyítható a magyarázó szöveg mellette: ő annyira művész volt, hogy miután párizsban művészként végzett hazament és sajnos már nem emlékszem melyik ország fővárosában (talán Elefántcsontpart?) rendszeresen meztelenül mászkált egyfajta performanszként, hogy az emberek fogadják el egymást.
És ez a hangyányit alternatív művészet át is vezet minket az igazán absztarkt területre, ami a harmadik kiállítás volt.
Vanda itt már feladta és azt mondta elég, ő elfáradt, de Eszter megint olyan felnőtt volt, hogy leraktam a hajam: Én is fáradt vagyok, de ha kihagynám utána lehet, hogy megbánnám, mert többet nem láthatom. :O Ezzel sem vitáztam csak annyit tettem hozzá, hogy ez bizony az időszaki kiállítások esetében, mint ezek is, garantáltan így van. És, hogy még nagyobb igaza legyen, bejött neki. 🙂 “Vanda! Sajnalhatos, hogy nem jöttél!” 🙂
Biztosan azért is, mert itt már csak installációk és szobrászat volt porondon ráadásul a leg elvadultabb alternatív vonalról. Már a nyitány odatette magát a rendező kurátor, mert a félig megolvasztott műanyag játékokból és használati tárgyakból készült haladtában önmagát elhagyó godzilla-valami nem volt semmi:
Azt jött a totál vizuális kakofónia két szobába rendezve:
Majd két szobor, azonos, Ölelés címmel:
Egy kicsit szerintem direkre sikeredetr atomvillanás közben is fegyvereket cserélő pár montázsa:
Belek és hajak:
Intatziás BETONKEVERŐ (ez tényleg iszonyat franya disszonancia)
Ha elvadult őrületről van szó, a “kedvenceim” (vagy mondhatjuk úgy az én esetemben “disznók elé a gyöngyöt” annyira nem vagyok eléggé “értő közönség”), amikor a művész az installáció integráns részeként egyben performansszá alakítja az alkotást:
Ez viszont valóban tetszett:
Ezek meg megint az egyszerre megkapó, ugyanakkor “remélem nincsenek gyerekei” alkotók művei:
Aztán jött a normalizálódást és a való világba való visszatérésre felkészülést előkészítő utolsó, legkisebb kiállítást, ami csak építészek munkáit mutatta be. Megvalósult projektek makettjei és az alkotók:
De akadt itt is művészesebb, mint pl. egy tortaszeletnyi terület kivételével valamivel feltöltött (elöntött?) város:
Vagy a Frusztáció ajtaja című alkotás:
Így tehát nem kis DISZTRAKCIÓ után, de folytattuk az utunkat a park felé, de most sem haladtunk sokat. Vanda ugyanis bejelentette, hogy most már nagyon éhes. Kivalasztottunk egy kínai batyus helyet, mert tegnap erre vágyott és beültünk:
Így készült valóban kézzel a sok kis tésztabatyu:
Mindeközben megtudhattuk, hogy nem szabad:
És hogyan szabad enni a friss, forró batyukat:
Amik hamar meg is érkeztek, Eszternek tészta társaságában, nekem pedig kisebb méretben:
Innen emlékezetes volt még a mosdó, aminél ha Danténak nem jut eszébe a Styx folyó mint pokolba történő átkelés, simán alkalmazhatta volna az alászállásra. Ez a lépcső lefelé:
Itt pedig már a hagyj fel minden reménnyel kapu a vörösen izzó fényben:
Na de most már aztán tényleg úton a park felé (este 7-kor)!
Citroen Xsara, tök menő:
Karikatúrába hajlóan párizsi kávézók (megint ajánlom a fejeket!):
Most olyan menő metró is játszott, hogy USB töltő volt minden ülésnél:
Illetve megemlíteném még az általános felismerésem, hogy mennyivel több fa van a párizsi utcákon, mint Budapesten:
…de, hogy nehogy úgy lássék, hogy ez egy “Bezzeg Párizs!”-poszt, hozzá teszem, amit már a sokadik este tapasztaltam, de folyton kimaradt: az utcák sokkal sötétebbek, mint otthon. Gyengébb és ritkább a közvilágítás a nagyobb, belvárosi utcákon is, mint otthon.
Aztán csak elértünk a Buttes-Chaumont parkhoz, ami a 19. századi épült egy bánya helyén, tóval, vízeséssel, dombokkal. Na ebből a szép fákat láttuk,
a farönkölet imitáló betonlépcsőt az egyik dombra felkaptatva
egy sétányt
aztán:
Az őrült sípolás, mint kiderült, a kapuk zárását jelentette. 🙂 Így aztán szó szerint rohanva készítettünk még 1-2 fotót a szép kilátásról
és kitessékelődtünk, hogy a parkon kívül csipszezzünk és üdcsizzünk a várost és a naplementét nézve.
Hazafelé a Pigalle-Palotától rettenetes művésznek érezve magam még ilyen videót készítettem
Amint éppen az Eiffel torony nem látszik, pedig ott volt:
Ide kapcsolódik, hogy megint én navigáltam és egyszer rossz irányba szálltunk fel a buszra, de a tegnapi (aki azt hiszi könnyű tömegközlekedni csak mert van google navigáció) poszthoz szemléltetésképp idetenném az következő példát. Nézi az ember, hogy jézusom, rossz irányba megyünk, azonnal leszállni mielőtt túl messzire megyünk:
De ha már tapasztalt navi-nyugdíjas, akkor vár egy kicsit és ezt látja:
Sok sikert mindenkinek!
Ettől eltekintve eseménytelenül telt a hazaút, csak a kontraszt kedvéért lőttem még pár képet arról, hogy a mi metrómegállónk és vonalunk mennyire nem az USB töltős fajta úgy külcsínyre, mint belbecsre ( az már csak bónusz, hogy megszámoltam, rajtunk kívül 3 fehér ember volt még az 54 utasból :)):
